A cikk apropóját egy majdnem-vita kirobbanása adta az Facebook egyik ízeltlábús csoportjában. Témája pedig az volt, hogy melyik pókunk csípése mennyire veszélyes vagy nem-veszélyes emberre. A hozzászólások – akárcsak a rovarászat és arachnológia hőskorából származó leírások – eléggé vegyesek voltak egy-egy faj tekintetében. Akadt, aki amellett tört lándzsát, hogy egy méh- vagy darázscsípés is veszélyesebb ezeknél, volt, aki azért óvatosságra intett (köztük voltam én is).

Én pedig egeret és billentyűzetet ragadtam és utánajártam, hogy mi is az igazság „emberi bőrt átütni képes csáprágójú” nyolclábúinkat illetően és összefoglalom pár sorban.

Kutakodásom alapját Bíró Lajos 1894-es, a Természettudományi Közlönyben megjelent Magyarországi mérges pókok című közleménye adta.

A pókméregről, mérges pókokról általában

A pókok – csak úgy, mint rokonaik a skorpiók – zsákmányaikat méreggel elejtő, ragadozó ízeltlábúak (kevés kivétel van, például a kullancsok). Habár a méregnek elsődleges szerepe az állat táplálkozásában van, előfordulhatnak olyan szerencsétlen esetek, amikor önvédelmi fegyverré válik.

A pókok mérge igazából egy „vegyi-koktél” melynek feladata a zsákmány életének kioltásán kívül az „előemésztés” a pók számára. A koktél általában idegrendszerre ható (neurotoxikus) és sejteket, szöveteket bontó (citotoxikus) összetevőkből áll, de emellett tartalmazhat más, ezek hatását segítő, kiegészítő anyagot is.

Ezt a mérget a pók csáprágói segítségével juttatja álldozatába – és adott esetben támadójába. A csáprágó a rovaroknál ismert csáp illetve szájszervek „összenövéséből” alakult ki a törzsfejlődés során. Ez kétféle lehet: orthognath, azaz egymással párhuzamosan álló, kiölthető-visszahúzható, amit gazdája csákányszerűen előrefelé vág bele prédájába vagy labidognath, egymással szembe álló, csípőfogó szerűen záródó. Az utóbbi jellemző a pókok többségére míg az első az ősibb csoportokat, fajokat jellmezi, mint például a madárpókok.

Hazánk pókfaunájának rémei

Kis hazánk emberre veszélyt jelentő élőlények tekintetében nincs elkényeztetve, mindössze néhány olyan amely megfelel az előbbi kitételnek. Ahogy összességében, úgy igaz ez nyolclábú honfitársainkra is. Viszont volna néhány faj amiről illene szólni, hisz ha halálesetet nem is, kellemetlen perceket, órákat okozhatnak.

Kezdjük nagysági sorrendben a legnagyobbal:

Ő szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis). Elterjedési területe Európa középső részétől az orosz sztyeppéken át egészen Kínáig terjed. A faj főleg száraz, füves élőhelyeken érzi jól magát, ahol földbe vájt lakócsövéből les áldozatára szürkületkor. Küllemre hasonlít a madárpókokra: szőrös, robusztus test, erőteljes csáprágók, méretre viszont kisebb náluk. Csípése már csáprágói méretéből adódóan sem lehet kellemes (bár e sorok szerzőjének még nem volt „szerencséje” tapasztalni ezt), több beszámoló lódarázséhoz hasonlatosnak mondta. Olvashatunk beszámolókat arról, hogy csípés után nem sokkal émelygés, heves szívdobogás jelentkezett a megcsípettnél. Ezeknek az „élményeknek” az alapját az adhatja, hogy a fentebb a pókméregnél említett kiegészítő anyagok között a faj mérgében cardioton, azaz szívműködést befolyásoló vegyületeket találunk. Liu és munkatársai (2009) közleménye alapján azonban ennek tényleges hatását még egyelőre csak varangyokon vizsgálták, így ez a tünet és a méreg hatásának összefüggése csupán feltételezés a szerző részéről.

Következzék „kistestvére” a pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa):

Ő kisebb és filigránabb rokonánál, nevét pedig valószínűleg a csípésével járó „pokoli” fájdalomról kapta, amelyről Bíró Lajos (1894) is ír.

Ez a két faj az ősi, madárpókokhoz (Theraphosidae) közel álló farkaspókfélék (Lycosidae) családjába tartozik melynek hirhedt tagja a mediterrán régióban – ezen belül is az olasz Taranto városának környékén – jól ismert tarantella (Lycosa tarantula) melynek csípéséről az olasz néphidelem azt tartotta, hogy a pókkal megegyező nevű tánc gyógyítja.

A következő „versenyző” egy másik család, a Miturgidae tagja. Már neve is óvatosságra int: mérges dajkapók (Cheiracanthium punctorium).

Gyakrabban találkozunk vele, mint gondolnánk. Ha réteken fűfélék kalászából összeszőtt „lakóharangot” látunk, az jó eséllyel az övé lesz. Ennek ellenére viszonylag ritkán kerülünk vele kapcsolatba éjszakai életmódja miatt. Nevének másik fele onnan ered, hogy a nőstény kokont (szövedékkel burkolt pók-tojások) és kis pókokat is őrzi.

Kinézetre a hím a riasztóbb (lásd a képen) , akinél a csáprágók az előtest hosszát is meghaladják, ráadásul az előtest téglavörös – narancs színezetű ami akár figyelmeztetésre is szolgálhatna.

Csípése egyes elmondások szerint akár több napig nem szűnő égető fájdalommal is járhat, de fordult már elő láz, sőt végtagbénulás is. Az egyik legismertebb dokumentált dajkapók-csípés Dr. Forel Ágoston nevéhez köthető, aki nem bírt saját erejéből hazamenni a csípés megtörténte után (lásd Bíró írásában).

Végül de nem utolsósorban következzen a búvárpók (Argyroneta aquatica), akit életmódja sokkal érdekesebbé tesz csípésénél: ő az egyetlen teljes mértékben vízi életmódhoz alkalmazkodott pókunk. Nem utolsó sorban pedig a kedves rajzfilmsorozat, a „Vízi pók, csodapók” egyik főszereplője. Ő mérgének erőssége alapján szintén tudna kellemtlenséget okozni, ha találkozna emberrel, ez azonban nagyon ritkán esik meg, személy szerint nem találtam olyan feljegyzést ami az ő csípését taglalná. Sokkal nagyobb veszélyt jelentünk rá mi, emberek: a vizek szennyezésével Európa-szerte csökkennek állományai.

Zárszóként a személyes vélemény: a pókcsípésre – csakúgy, mint bármely más rovaréra – egyénenként változóan reagál szervezetünk, a méreg egyes összetevőire való érzékenységünk alapján. Bár közvetlen életveszélyt egyik se jelent ránk a felsorolt fajok közül, viseltessünk feléjük kellő óvattal és tisztelettel.

Tudom, hogy többek számára ez a cikk sem hozta közelebb a pókok színes világát, én mégis azt kérném vigyázzunk ezekre az élőlényekre. Sok számunkra kártékony szervezet szerepel az étlapjukon és velük is gazdagabb világunk.

Felhasznált irodalom és további olvasnivaló:

Bíró L. (1894): Magyarországi mérges pókok, Természettudományi Közlöny, XXVI. pp. 617-626

Brehm: Az állatok világa (hozzáférés: http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/2622.html , 2014. 03. 24.)

Diaz, J.H. (2004): The global epidemology, sindromic classification management and prevention of spider bites, Am J Trop Med Hyg, pp. 239-250

Fabre, J-H. (1912): The Life of the spider (hozzáférés: https://archive.org/details/lifespider00fabrgoog)

Liu és mtsai (2009): Biochemical and pharmacollogical of venom of the wolf spider Lycosa singoriensis, J. Venom. Anim. Toxins incl. Trop. Dis vol.15 no.1

Spiders of Europe - http://www.araneae.unibe.ch/ 

http://australianmuseum.net.au/Spider-bites-and-venoms/

https://sites.google.com/site/izeltlabuak/rendek/pokok/fopokok-kettuedos-pokok/dajkapokok-miturgidae/cheiracanthium/merges-dajkapok-cheiracanthium-punctorium

http://spiderbites.net/wolf-spider-bite/