bogaras

Kedves Olvasó!

Hosszú kihagyás után, de újra jelentkezem. Mielőtt bármibe is belekezdenék szeretnék pár dolgot tisztázni ezzel az újrakezdéssel, visszatéréssel vagy tudomisén mivel kapcsolatban.

Ez a tisztázni való pedig a blog tartalmi részét illeti. A kihagyott időben ugyanis megfogalmazódott benne, hogy bár szívem (egyik) csücskei a hat vagy annál több lábbal rendelkező ízeltlábúak, túl öncélú lenne más állatcsoportokról nem írni, amelyekkel a kutatások, olvasmányok vagy a természetvédelmen keresztül kapcsolatba kerülök. Továbbá a blogon keresztül szeretnék - természetesen a témához kapcsolódóan - élményeket, személyes történeteket is közölni. Arról meg már nem is beszélek, hogy kötelességemnek érzem más, egyéb szakmai témákban is állást foglalnom (nyugalom, politikai tartalom ezen az oldalon nem lesz, becsszó).
Szóval rövid gondolkodás és hosszabb "léhűtés" után a blog neve, helye egyelőre marad ám tartalmiakban némileg bővülünk. Olvassátok szerettel!

Ezek után térjünk át a cím másik felére ami már most előre mondom, hogy csöpög az iróniától.

Megakadt ugyanis a szemem egy cikken ma, amit ausztrál kutatók publikáltak és azt állítják benne, hogy a lakott területek terjedése (urbanizáció) kedvezhet egyes pókfajok termékenységének és méretének (Lowe et al. 2014).
Ugyan ők ezt a feltételzést egy fajon, a  Nephila plumipes-en tesztelték, de nem oly távoli rokonsága nálunk is elég szép fajszámmal képviselteti magát, őket pedig a keresztespókok (Araneae).

Ezek után ha számba vesszük azt is, hogy a hazai fajok milyen számban (és méretben) fordulnak elő a hazai településeken - gondoljunk csak darázspókra (Argiope bruenicchi) vagy a koronás keresztespókra (Araneus diadematus) - könnyen alátámasztást nyer a mondás, miszerint az élet mindenütt megtalálja magának az utat.

Aki a teljes pókos közleményre kíváncsi az az alábbi linken érheti el: http://www.plosone.org/article/info%3Adoi%2F10.1371%2Fjournal.pone.0105480
A cikk a Plos One nevű, teljesen nyílt hozzáférésű tudományos oldalon jelent meg.

További jó művelődést és böngészést, remélem ezután is velem tartatok. A fent emlegetett pókfajról készült, rendkívül szimpatikus fotóval búcsúzom mára:

Forrás(ok):

Lowe EC, Wilder SM, Hochuli DF (2014) Urbanisation at Multiple Scales Is Associated with Larger Size and Higher Fecundity of an Orb-Weaving
Spider. PLoS ONE 9(8): e105480. doi:10.1371/journal.pone.010548

A következőkkel szeretnék Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánni minden eddigi és leendő olvasómnak!

Hogy a rovarok tojásai is lehetnek olyan szépek mint bármely hímestojás, azt bárki aki látott ilyet mikroszkóp lencséin keresztül megerősítheti.
A National Geographic nemrégiben fotósorozatot hozott le Martin Oeggerli (a "Micronaut" néven is ismert svájci úriember kifejezetten a nagyfelbontású mikroszkópos fotográfiára szakosodott) segítségével, amiben rovartojásokról készített képeket láthatunk.

http://ngm.nationalgeographic.com/2010/09/insect-eggs/oeggerli-photography#/04-blue-morpho-germ-714.jpg

(Forrás: NatGeo)

A cikk apropóját egy majdnem-vita kirobbanása adta az Facebook egyik ízeltlábús csoportjában. Témája pedig az volt, hogy melyik pókunk csípése mennyire veszélyes vagy nem-veszélyes emberre. A hozzászólások – akárcsak a rovarászat és arachnológia hőskorából származó leírások – eléggé vegyesek voltak egy-egy faj tekintetében. Akadt, aki amellett tört lándzsát, hogy egy méh- vagy darázscsípés is veszélyesebb ezeknél, volt, aki azért óvatosságra intett (köztük voltam én is).

Én pedig egeret és billentyűzetet ragadtam és utánajártam, hogy mi is az igazság „emberi bőrt átütni képes csáprágójú” nyolclábúinkat illetően és összefoglalom pár sorban.

Kutakodásom alapját Bíró Lajos 1894-es, a Természettudományi Közlönyben megjelent Magyarországi mérges pókok című közleménye adta.

A pókméregről, mérges pókokról általában

A pókok – csak úgy, mint rokonaik a skorpiók – zsákmányaikat méreggel elejtő, ragadozó ízeltlábúak (kevés kivétel van, például a kullancsok). Habár a méregnek elsődleges szerepe az állat táplálkozásában van, előfordulhatnak olyan szerencsétlen esetek, amikor önvédelmi fegyverré válik.

A pókok mérge igazából egy „vegyi-koktél” melynek feladata a zsákmány életének kioltásán kívül az „előemésztés” a pók számára. A koktél általában idegrendszerre ható (neurotoxikus) és sejteket, szöveteket bontó (citotoxikus) összetevőkből áll, de emellett tartalmazhat más, ezek hatását segítő, kiegészítő anyagot is.

Ezt a mérget a pók csáprágói segítségével juttatja álldozatába – és adott esetben támadójába. A csáprágó a rovaroknál ismert csáp illetve szájszervek „összenövéséből” alakult ki a törzsfejlődés során. Ez kétféle lehet: orthognath, azaz egymással párhuzamosan álló, kiölthető-visszahúzható, amit gazdája csákányszerűen előrefelé vág bele prédájába vagy labidognath, egymással szembe álló, csípőfogó szerűen záródó. Az utóbbi jellemző a pókok többségére míg az első az ősibb csoportokat, fajokat jellmezi, mint például a madárpókok.

Hazánk pókfaunájának rémei

Kis hazánk emberre veszélyt jelentő élőlények tekintetében nincs elkényeztetve, mindössze néhány olyan amely megfelel az előbbi kitételnek. Ahogy összességében, úgy igaz ez nyolclábú honfitársainkra is. Viszont volna néhány faj amiről illene szólni, hisz ha halálesetet nem is, kellemetlen perceket, órákat okozhatnak.

Kezdjük nagysági sorrendben a legnagyobbal:

Ő szongáriai cselőpók (Lycosa singoriensis). Elterjedési területe Európa középső részétől az orosz sztyeppéken át egészen Kínáig terjed. A faj főleg száraz, füves élőhelyeken érzi jól magát, ahol földbe vájt lakócsövéből les áldozatára szürkületkor. Küllemre hasonlít a madárpókokra: szőrös, robusztus test, erőteljes csáprágók, méretre viszont kisebb náluk. Csípése már csáprágói méretéből adódóan sem lehet kellemes (bár e sorok szerzőjének még nem volt „szerencséje” tapasztalni ezt), több beszámoló lódarázséhoz hasonlatosnak mondta. Olvashatunk beszámolókat arról, hogy csípés után nem sokkal émelygés, heves szívdobogás jelentkezett a megcsípettnél. Ezeknek az „élményeknek” az alapját az adhatja, hogy a fentebb a pókméregnél említett kiegészítő anyagok között a faj mérgében cardioton, azaz szívműködést befolyásoló vegyületeket találunk. Liu és munkatársai (2009) közleménye alapján azonban ennek tényleges hatását még egyelőre csak varangyokon vizsgálták, így ez a tünet és a méreg hatásának összefüggése csupán feltételezés a szerző részéről.

Következzék „kistestvére” a pokoli cselőpók (Geolycosa vultuosa):

Ő kisebb és filigránabb rokonánál, nevét pedig valószínűleg a csípésével járó „pokoli” fájdalomról kapta, amelyről Bíró Lajos (1894) is ír.

Ez a két faj az ősi, madárpókokhoz (Theraphosidae) közel álló farkaspókfélék (Lycosidae) családjába tartozik melynek hirhedt tagja a mediterrán régióban – ezen belül is az olasz Taranto városának környékén – jól ismert tarantella (Lycosa tarantula) melynek csípéséről az olasz néphidelem azt tartotta, hogy a pókkal megegyező nevű tánc gyógyítja.

A következő „versenyző” egy másik család, a Miturgidae tagja. Már neve is óvatosságra int: mérges dajkapók (Cheiracanthium punctorium).

Gyakrabban találkozunk vele, mint gondolnánk. Ha réteken fűfélék kalászából összeszőtt „lakóharangot” látunk, az jó eséllyel az övé lesz. Ennek ellenére viszonylag ritkán kerülünk vele kapcsolatba éjszakai életmódja miatt. Nevének másik fele onnan ered, hogy a nőstény kokont (szövedékkel burkolt pók-tojások) és kis pókokat is őrzi.

Kinézetre a hím a riasztóbb (lásd a képen) , akinél a csáprágók az előtest hosszát is meghaladják, ráadásul az előtest téglavörös – narancs színezetű ami akár figyelmeztetésre is szolgálhatna.

Csípése egyes elmondások szerint akár több napig nem szűnő égető fájdalommal is járhat, de fordult már elő láz, sőt végtagbénulás is. Az egyik legismertebb dokumentált dajkapók-csípés Dr. Forel Ágoston nevéhez köthető, aki nem bírt saját erejéből hazamenni a csípés megtörténte után (lásd Bíró írásában).

Végül de nem utolsósorban következzen a búvárpók (Argyroneta aquatica), akit életmódja sokkal érdekesebbé tesz csípésénél: ő az egyetlen teljes mértékben vízi életmódhoz alkalmazkodott pókunk. Nem utolsó sorban pedig a kedves rajzfilmsorozat, a „Vízi pók, csodapók” egyik főszereplője. Ő mérgének erőssége alapján szintén tudna kellemtlenséget okozni, ha találkozna emberrel, ez azonban nagyon ritkán esik meg, személy szerint nem találtam olyan feljegyzést ami az ő csípését taglalná. Sokkal nagyobb veszélyt jelentünk rá mi, emberek: a vizek szennyezésével Európa-szerte csökkennek állományai.

Zárszóként a személyes vélemény: a pókcsípésre – csakúgy, mint bármely más rovaréra – egyénenként változóan reagál szervezetünk, a méreg egyes összetevőire való érzékenységünk alapján. Bár közvetlen életveszélyt egyik se jelent ránk a felsorolt fajok közül, viseltessünk feléjük kellő óvattal és tisztelettel.

Tudom, hogy többek számára ez a cikk sem hozta közelebb a pókok színes világát, én mégis azt kérném vigyázzunk ezekre az élőlényekre. Sok számunkra kártékony szervezet szerepel az étlapjukon és velük is gazdagabb világunk.

Felhasznált irodalom és további olvasnivaló:

Bíró L. (1894): Magyarországi mérges pókok, Természettudományi Közlöny, XXVI. pp. 617-626

Brehm: Az állatok világa (hozzáférés: http://mek.oszk.hu/03400/03408/html/2622.html , 2014. 03. 24.)

Diaz, J.H. (2004): The global epidemology, sindromic classification management and prevention of spider bites, Am J Trop Med Hyg, pp. 239-250

Fabre, J-H. (1912): The Life of the spider (hozzáférés: https://archive.org/details/lifespider00fabrgoog)

Liu és mtsai (2009): Biochemical and pharmacollogical of venom of the wolf spider Lycosa singoriensis, J. Venom. Anim. Toxins incl. Trop. Dis vol.15 no.1

Spiders of Europe - http://www.araneae.unibe.ch/ 

http://australianmuseum.net.au/Spider-bites-and-venoms/

https://sites.google.com/site/izeltlabuak/rendek/pokok/fopokok-kettuedos-pokok/dajkapokok-miturgidae/cheiracanthium/merges-dajkapok-cheiracanthium-punctorium

http://spiderbites.net/wolf-spider-bite/

Nem is olyan régen egy fórumon szájtátva nézegettem egy amerikai “kolléga” képeit Borneó szigetéről és annak ízeltlábúiról. Az állam még lejjebb csúszott amikor megláttam a képét ennek az élőlénynek:

Ő a Duliticola genus egy fajának egyede. Az angol nyelvű honlapok nemes egyszerűséggel csak trilobita-bogárnak nevezik ezt az állatot, ami külseje alapján – számomra – nem igazán meglepő.

A Duliticola fajok a fedélszárnyúak vagy bogarak (Insecta: Coleoptera) rendjében, a hajnalbogárfélék (Lycidae) családjába tartozó rovarok. Ezen család képviselői jórészt a trópusok lakói, hazánkban mindössze hét fajuk ismeretes (l. később). Tehát elterjedésük központja Délkelet Ázsia síkvidéki esőerdeinek avarszintje, ahol főként gombákkal táplálkoznak (mikofágia), de elfogyasztják rothadó növények levét is. A nemzetség fajait Lok (2008) aktuálisan veszélyeztetettnek nevezte, aminek fő oka az erdők kivágása okozta élőhelyvesztés.

Miután kicsit jobban utánaolvastam ennek az állatnak kiderült, hogy a trilobita forma az egész családra jellemző, mégpedig lárvakorban. Ez annyira nem is meglepő, hisz nagyon sok teljes átalakulással fejlődő rovar lárvája kinézetre köszönő viszonyban sincs kifejlett kori önmagával. Az viszont már kicsit érdekesebb, hogy a Duliticola-k nőstényei egész életüket lárvaalakban töltik. Ezt a jelenséget neoténiának hívják és ebben a rovarcsaládban több helyen is tettenérhető. A pontos megfogalmazás szerint a neoténia az az állapot amikor egy faj kifejlett egyede korábbi fejlődési stádium jegyeit mutatja. Ez megfigyelhető még a gerinceseknél is néhol, például az axolotl (Ambystoma mexicanum) névre hallgató gőtefaj esetében.

Szóval amint kiderült ennek az érdekes lénynek él több rokona kis hazánkban is. Közülük a legeleterjedtebb és sokakszámára ismert a vérbogár (Lygistopterus sanguineus), melyet főleg ernyősvirágzatúakon találhatunk meg és amelyre fent emltett fajok kifejlett hímjei is hasonlítanak.

Adós maradtam még a név magyarázatával azoknak akik nem rendelkeznek megfelelő őslénytani alapokkal – bár az internet korában már nem igazán hiszem, hogy pár billentyűcsapás után még nagy titkok maradnának. :)

Szóval ez lárva alak hasonlít egy mára kipusztult élőlénycsoport képviselőire, akiket trilobitának, azaz háromkaréjú ősráknak nevezünk.

Ugye, hogy van hasonlóság még ha ez csak küllemre nézve létezik is?

Remélem hozzá hasonlóan ti is kellőképp rácsodálkoztatok erre a rovara. Ha sikerül képet készíteni egy hazai rokon lárvájáról, ígérem közzéteszem itt.

Felhasznált irodalom és további olvasnivaló:

Lok (2008): A Singapore trilobite larva, Duliticola species, Nature in Singapore 1., pp 175-178

Lawrence et al. (2014): Duliticolinae (larviform females) LYCIDAE, http://delta-intkey.com/ 

Merkl-Víg (2009): Bogarak a Pannon régióban

http://tolweb.org/Elateroidea/9084/

Képek forrása:

Google

Richard Seaman (http://richard-seaman.com/)

National Geographic